Úgy tartják, Velence a vizek városa, a szerelmesek városa. Számomra a mesebeli épületek és az édes olasz bűnbeesés helyszíne. Gasztroélményeim Velencéből.
Rózsaszín, zöld, kék, sárga, lila, aztán újra rózsaszín, zöld és így tovább. Nem fagyik, nem színes mézeskalácsok, hanem házak a tengerparton, szorosan egymásra épülve; hol bugyikék zsalugáterekkel, hol letisztult fehér vagy barna ablakkeretekkel. Reggel van, még viszonylag kevés az utcácskákban az ember, ám annál több a parkoló csónak a vízen. Gyönyörű csipkeruha-költemények és egyedi, színes kézműves maszkok között sétálunk, hogy aztán éppen olyan kényelmesen leheveredjünk egy tengerparti kávézó teraszán, mint az egyik ablakpárkányon békésen elnyúló macska. Buranoban járunk, a Velencei lagúna egyik parányi szigetén. Lehúzunk egy gigaadag grappát, majd egy forróra gőzölt cappuccinot, és szédülettel átitatott, bohókás nevetéssel emlékezünk vissza a tegnap esti vidám vacsoránkra, egy Velence melletti másik sziget kikötőjében.
Pisztáciás cannoli, avagy a sikátorok (k)rémes istennője
Úgy tartják, hogy „Velencére elegendő két nap”. Nos, ha a művészeti és kulturális látnivalók ledarálása a cél, arra elképzelhető, hogy elég két teljes nap, de ebben sem vagyok biztos. Ahhoz viszont, hogy átéld, megéld, megkóstold és magaddal vidd a velencei életérzést: éppen elég, de semmiképpen sem kielégítően elég két itt töltött nap. Nekünk most ennyi jutott; ebbe igyekszem beleilleszteni az alap látnivalók helyett a gasztronómiai kínálat legjavát…
…, amelybe nem biztos, hogy az olyan nagyon híres szicíliai cannoli beletartozik. Legalábbis ez a keserű gondolat szökik fejembe, amikor beleharapok a gyanúsan élénkzöld és habcsókhoz vagy egy állott, agyoncukrozott cukrászati teremtényhez hasonlító példányba. Miután csalódottságomból felocsúdtam, hogy bizony Velencében a cannoli ehetetlen, megpillantom „A” helyet, amely elhozza a reményt, hogy talán mégsem. Maison de la Crêpe: áll az utcai táblán a név, és a kis üvegpult mögött cannolik tömkelege, kisebb, nagyobb méretben, többféle ízben sorakozik. Nyoma sincs műszínnek, ami a külcsínt illeti, és amint beleharapok a pisztáciadarabkákkal szórt, pisztáciakrémmel töltött sült csövecskébe, a lábaim is beleremegnek az ízélménybe. Igazi pisztáciakrém és csodálatosan finom, roppanós tészta keveredik a számban és konkrétan kicsordul a könnyem az ízorgiától.
Olaszországban bűn nem megkóstolni legalább egy pisztáciás valamit. Mivel ez nálam hit kérdése, teszek érte, hogy pisztáciából jusson bőven. Egy helyi kedves hölgy ajánlására a Rosa Salva kávézó Cannaregioban (Velence kevésbé forgalmas, kevésbé turistaközpont városrésze, már ha lehet ilyet mondani az egyébként óriási népszerűségű városra) lévő teraszán ülünk le kicsit hűsölni (bár ezt hűsölésnek a nyári melegben aligha lehet nevezni), és itt egy inkább sötét pörkölésű, de még nem szétégetett eszpresszót rendelek, természetesen pisztáciás sütivel. Pitetésztához hasonló alapra valódi málnakrém és bizonyára valódi pisztáciakrém rétegeződik, amitől egy kissé fanyar-édes kettősség jellemzi az összhatást. Korrekt, igényes süti, egészen elfogadható kávéval. Jó itt üldögélni, ám résen kell lennünk: az imént egy sirály lesből támadva ellopta a szomszéd asztalnál üldögélő vendég kekszét a tányérról, amikor a hölgy egy pillanatra elfordította a fejét – és a reakciójából úgy gondolom, ez nem meglepő esemény itt. A hírhedt velencei galambbandák ehhez képest meglehetősen szégyenlősek, ami azt illeti.
A kenyér és a cannelloni esete Giudecca szigetén
Kávé kérdésben nem bízom magam a véletlenre, és az előre kiszemelt Fluffy kávézóban lelünk örömet reggeli kávé gyanánt. A hely gyönyörű példája az ún. itameshi gasztrofúziónak (erről és más trendi ételekről ebben a cikkemben olvashattok), vagyis a japán és a nyugati stílus keveredésének. A török Petra pörkölő Arabica kávéját zabtejjel, cappuccino formában kapom, nagy elégedettségemre, mellette egy tiramisu kávékoktél díszeleg asztalunkon. Arra csak megközelítőleg gondoltam viszont, hogy füstölt lazacos amerikai palacsintám többféle hummusszal és főtt tojással ekkora élvezetet fog jelenteni nekem. Itt nyer értelmet a kávézó nevében a „fluffy” kifejezés: a palacsinta ugyanis valószerűtlenül puha, szaftos, könnyed textúrával bír. A hatalmas tál elfogyasztása után csak azt sajnálom, hogy gyomorkapacitásom végére értem, és egyelőre más édes fogásra már nem futja.
Hogy Velencében a Sóhajok hídja alatt kettecskén átgondolázni vagy éppen egy tömött városi vaporettóval körbehajózni a szigetet közhelynek számít-e, döntsétek el; én azonban azt mondom, a pisztácia mellett szintén kötelező legalább egyszer vízre szállni valamilyen járművön, ha már a vizek városában járunk. Mi ennek többször is eleget teszünk, pláne, hogy éjszakára a Velence melletti Giudecca szigetén szállunk meg, amit értelemszerűen csak vízi járművel lehet megközelíteni. Békét és csöndet ad ez a kis sziget a zsúfolt Velence után, autentikus házakkal, többnyire helyi lakosokkal, teljesen hétköznapi olasz hangulatot árasztva, amelybe belefér az ablakból az utcára kiszűrődő esti privát beszélgetések hangja, a teraszon borozgató és csöndesen elmerengő emberek látványa, valamint a házak közötti zsinórra kiteregetett mosott ruhák illata, de megfér mindezzel a szinte már sziruposan romantikus naplementében fürdő Velence látképe és a tengerparton lévő – egyébként nem kifejezetten sok – étterem visszafogott vendégzaja.
Közvetlenül a vaporetto állomás mellett, nem különösebben hívogató és igazán semmi extra látványt nem nyújtó, mégis annál barátságosabb hely a tenger hullámaival részben áztatott teraszú, fehér abroszokkal borított asztalokkal váró Pizzeria Steak House ae Botti. Meglepően igényes és ízletes kínálattal rendelkezik az étterem: a ház fehér bora illatos, gyümölcsös, az előételként kért házi tál olyan bőséges érlelt sonkát és friss bivaly mozzarellát takar salátaágyon, hogy szinte megszólal, és a mellé tálalt házi kovászos kenyér életem kenyér élménye! Komolyan nem gondoltam volna, hogy kenyér lehet ennyire finom. Emellett úgy tűnik, hogy számomra ez az út most a cső formájú tésztákról szól: ezúttal a pisztáciás cannoli helyett ricottás-spenótos cannellonit rendelek, parmezánnal bőven megszórva a tetejét borító paradicsomos öntetet. Az előtte elfogyasztott nem kevés kenyérkupac a gyomromban ugyan tiltakozik odabentről, de sikeresen meggyőzöm, hogy az egész tál cannellonira szükségem van, így lecsúszik minden falat.
Piknik Buranoban, a színek szigetén
Az olasz vendégszeretet híresen … ambivalens. A nagy forgalmú városokban a tömegturizmusra épült helyeken dolgozó személyzet sokszor kiégett, üres tekintettel és arrogáns hangnemmel „üdvözli” a vendégeket. Nincs ez másként Velencében sem. Legyen szó a Rialto hídtól nem messze lévő halpiac közvetlen szomszédságában díszelgő Osteria i Compari vagány, stílusos kocsmájának teraszáról vagy a Cannaregioban található Mária Magdolna Templom előtt helyet kapott 1000 Coffee&Bakery kis kávézójáról, pokróc stílusú vendégszeretettel találjuk szembe magunkat. Utóbbi helyen azért ezt jelentősen enyhíti a kávézó kifejezetten kedves környezete és finom kávéja.
Az azonban tagadhatatlan, hogy – akárcsak Giudecca szigetén a Botti pizzériában – Burano szigetén is mérföldekkel szeretetteljesebb, mosolygósabb vendéglátásban van részünk, mint a központi Velence szigetén. A Picnic Burano nevű szabadtéri bár asztalainál annak a bizonyos grappának a lehúzása és a kávé kortyolgatása után egyrészt ízletesebbnél is ízletesebb cicchettiket (különféle kencékkel megkent kenyérfalatkákat) majszolunk, amelyet a sziget saját kekszszerű nutellás sütijével kísérünk le, hogy ne maradjunk fölösleges kalóriák nélkül itt sem; másrészt – ha a tengerparti környezet még nem lenne önmagában is elég – élvezzük a felszolgáló őszinte mosollyal kísért, nyitott hozzáállású, bátortalan angollal elmondott, kedves szavait.
Hamarosan indulunk haza. Beégetem az emlékezetembe a buranói házak meseszép színes látványát, és nagyot szippantok a levegőbe, hogy minél tovább tartson bennem a velencei lagúnavilág varázslata.
